Miért olyan nehéz felvállalni, hogy nem megy? – a szőnyeg alá söpört nehézségekről
„Most tényleg ezen aggódsz? Ennél azért nagyobb gondok is vannak az életben!”
Ismerős? Van, hogy mástól halljuk. De van, hogy saját magunknak mondogatjuk. A nehézségek felvállalása külföldön az egyik legnehezebb dolog, mert úgy érzed, nincs jogod panaszkodni.
Tudom, mert én is mondtam magamnak. Évekig.
Amikor nem azt mondod, amit érzel
Három év után még mindig nem beszéltem franciául, csak konyhanyelven. A körülöttem lévők közül sokan csodálkoztak, hogy még nem megy. Én meg szégyeltem.
Volt egy időszak, amikor szünetet tartottam a munkámban. Nem azért, mert nem akartam dolgozni, hanem azért, mert szükségem volt rá. De amikor valaki megkérdezte, mit csinálok, nem tudtam kimondani. Inkább azt mondtam: „Munkát keresek” – csak hogy békén hagyjanak.
Ez sem volt jó. Mert aki hallotta, vagy irigykedett – „de jó neked, hogy nem dolgozol!” –, vagy tanácsokkal árasztott el arról, mit hogyan kellene csinálnom. Egyikre sem volt szükségem. Arra lett volna szükségem, hogy valaki egyszerűen megértse.
De hogyan érthetett volna meg bárki, ha én magam sem mondtam el, mi van valójában?
Ebben az időszakban egyre nehezebb volt kapcsolódni másokhoz. Nem tudtam őszinte lenni velük, mert álcáztam, ami bennem zajlik. És ahogy elvesztettem a kapcsolatot önmagammal, úgy távolodtam el a körülöttem lévőktől is. Egy ördögi kör volt, amit nagyon nehéz volt feltörni.
Miért hallgatunk, amikor a legjobban kellene beszélnünk?
Külföldön élő magyarokkal dolgozom coachként, és újra meg újra ugyanazt látom: a nehézségek felvállalása külföldön sokaknak szinte lehetetlen. Szégyenlik, amit éreznek.
Mert úgy érzik, erősebbnek kellene lenniük. Hiszen ők döntöttek így. Ők akartak külföldre jönni. Akkor most miért panaszkodnak?
Vagy mert összehasonlítják magukat másokkal: „Vannak, akiknek sokkal rosszabb a helyzetük, nekem nincs jogom nehézségekről beszélni.”
Vagy mert félnek az ítélkezéstől. Attól, hogy gyengének fogják tartani őket, hogy „ugye megmondtam” választ kapnak a családtól. Attól, hogy a barátaik nem értik meg – mert akik otthon maradtak, nem tudják elképzelni, milyen az, amikor minden ismerős keretet hátrahagytál.
Ezek a félelmek valósak. De ami belőlük következik a hallgatás, az elfojtás, a szőnyeg alá söprés, az sokkal veszélyesebb, mint maga a nehézség.
Mi történik, ha nem vállalod fel?
Ha nem beszélsz arról, ami nyomaszt, az érzés nem tűnik el. Átalakul.
Lehangoltság lesz belőle. Ingerlékenység. Alvászavar. Szorongás. Vagy az az érzés, hogy „valami nem stimmel, de nem tudom, mi” – amit pont az önismereti cikkemben is leírtam.
Az elfojtott érzelmek a testedben is megjelennek: fejfájás, gyomorgörcs, állandó fáradtság. Nem véletlen, a tested jelzi, amit a szád nem mond ki.
És ami talán a legfájdalmasabb: ha nem vagy őszinte magaddal, nem tudsz őszinte lenni másokkal sem. A kapcsolataid felszínessé válnak. Pont akkor szakadsz el azoktól, akik segíthetnének, amikor a legjobban szükséged lenne rájuk.
Nem a nehézség a probléma – hanem amit csinálsz vele
Mindenkinek vannak nehézségei. Tényleg mindenkinek. Függetlenül attól, hol él, milyen anyagi helyzetben van, mennyire tűnik tökéletesnek az élete kívülről.
A kérdés nem az, hogy vannak-e problémáid. Hanem az, hogy mit kezdesz velük.
A nehézséggel szembenézni nem gyengeség. Az az erő. A nehézségek felvállalása külföldön nem arról szól, hogy mindenkinek elmondod, mi a baj – hanem arról, hogy magadnak bevallod. Kimondani, hogy „most nem vagyok jól” az bátorság. Segítséget kérni pedig az önismeret.
Hogyan kezdj el őszintébb lenni magaddal?
Nem kell egyik napról a másikra kitárulkoznod. De van néhány dolog, amit megtehetsz:
Ismerd el magadnak, hogy van problémád. Nem másoknak – először magadnak. Mondd ki csendben: „Ez most nehéz. És ez rendben van.” Már ezzel a lépéssel többet teszel magadért, mint amennyit gondolnád.
Ne hasonlítsd magad másokhoz. A te nehézségeid nem attól lesznek érvényesek, hogy valaki másnak jobb vagy rosszabb. Attól érvényesek, hogy te éled át őket. A te fájdalmad a te fájdalmad, nem kell „elég nagynak” lennie ahhoz, hogy foglalkozz vele.
Keress valakit, akinek elmondhatod. Nem olyat, aki megoldja helyetted. Nem olyat, aki tanácsot ad. Hanem olyat, aki meghallgat. Aki nem ítélkezik. Aki egyszerűen ott van. Ha nincs ilyen ember a közeledben, egy coach vagy egy terapeuta is lehet az a valaki.
Figyelj arra, hogyan állsz mások nehézségeihez. Amikor valaki elmondja neked, hogy nehéz, ne hasonlítsd a sajátodhoz. Ne adj tanácsot, ha nem kérték. Hallgasd meg. Kérdezd meg, hogyan érzi magát. Tartsd tiszteletben a határait. Pont azt add neki, amire te is vágysz: megértést, ítélkezés nélkül.
Nem vagy egyedül
Külföldön élő magyarok sokasága küzd hasonló nehézségekkel világszerte. Sokan csendben. Sokan egyedül.
Ha szeretnéd, hogy legyen egy hely, ahol megoszthatod, ami foglalkoztat, ahol mások megértik, mert ők is átélik, csatlakozz a „Tabuk nélkül külföldön” Facebook csoportunkhoz.
Ha pedig személyesen szeretnél beszélni valakivel, aki megérti, min mész keresztül, mert maga is átélte, foglalj egy ingyenes konzultációt.
Ha nehéz hallatni a hangod vagy úgy érzed, a honvágy is rátesz egy lapáttal, ezekkel is lehet dolgozni. Az első lépés mindig az, hogy kimondod.
Nem kell tudni, hova tartasz. Elég, ha érzed, hogy valamin változtatni szeretnél.
