A külső megfelelés csapdája – amikor a szülői elvárás követése teher
Valaki egyszer azt mondta nekem, közösen gondolkodva azon, hogyan lehetne kicsit szabadabban lélegezni: „Bár a külső családi nyomástól próbálunk elvonatkoztatni, azért megy az érzelmi hadviselés a szülők részéről.”
Ez a mondat nagyon pontosan megfogalmaz valamit, amiről nem szoktunk nyíltan beszélni. Hogyan mondd el, hogy a szüleid szeretete néha tehernek érződik, hogy nem a rossz szándék a probléma, hanem a súly, amit az elvárás jelent, hogy próbálsz elvonatkoztatni, de az érzelmi hadviselés, a féltőn odavetett megjegyzések, akár a feszült hallgatás, a szemrehányó csend, mind elér hozzád, akárhogy is védekezel?
Ez a cikk arról szól, mi történik benned, amikor hosszú évek óta ezzel a nyomással élsz és miért olyan nehéz elszakadni tőle.
Mi az a külső megfelelés, és honnan jön?
A külső megfelelés nem a gyengeség jele, és nem azt jelenti, hogy nincs önálló véleményed. Azt jelenti, hogy a döntéseidet – tudatosan vagy sem – részben az határozza meg, mit gondolnak mások rólad, főleg azok, akiknek a véleménye gyerekkorodtól fogva súlyt kapott a fejedben.
A szülői elvárás egyfajta belső hanggá válik az idő során. Nem feltétlenül azt hallod, amit a szüleid mondtak, hanem azt, amit már réges-rég te mondasz magadnak, de az ő hangsúlyukkal, hangzásukkal. Ez az a hang, amelyik megjelenik, amikor bejelented, hogy külföldre költözöl, és már az utána következő másodpercben megkérdezi: „de vajon jól döntöttél?”
Ez az a hang, amelyik akkor is megszólal, ha a szüleid éppen nincsenek a közelben. Egy döntés előtt a habozás sokszor nem a bizonytalanságból jön, hanem abból, hogy előre hallod, mit szólnak majd hozzá és már a meghozatal előtt védekezni kezdesz egy vita ellen, ami talán meg sem történik.
Miért nehezebb ez külföldön?
A külföldre költözés döntése, az ottmaradás, az újrakezdés sokszor az a pont, ahol a szülői elvárás a legnyomasztóbbá válik. Nagy döntés, látható, mindenkit érint a környezetedben, és az évek múlásával az „érdemes volt-e?” kérdés újra és újra előkerülhet.
Külföldön élő magyaroktól ezt sokszor hallom: itthon mindent meg kell magyaráznom. Mikor jövök haza, miért nem jövök haza, hogyan nőnek fel a gyerekek, milyen iskolába járnak, hogy tudnak majd magyarul. A látogatások sokszor nem a pihenésről szólnak, hanem értekezletekről, amiket senki nem hirdetett meg előre.
Ehhez jön az érzelmi hadviselés, amelyről az ügyfelem is beszélt. Ez nem szükségszerűen ordibálás vagy szemrehányás, sokkal finomabb, és épp ezért nehezebb kezelni. Egy néma sóhajtás, egy húzódó hallgatás, egy „nálunk ez másképp volt” megjegyzés, ami látszatra nem szól semmiről. Ezek apró szúrások, amelyek egyenként tűrhetők, de összességükben nehéz elviselni.
Miért olyan nehéz leállni a megfeleléssel?
Az egyik ok nagyon egyszerű: mert szereted őket. A szülői elvárással való harc nem idegen emberekről szól, hanem azokról, akik az életedet meghatározták. Valahol mélyen ott ül az az érzés, hogy ha teljesen letennéd a megfelelési kényszert, az valahogy árulás lenne a kapcsolatnak, az értékrendnek, a családnak.
A másik ok az, hogy a megfelelés valamikor működött. Gyerekkorodban az elvárásokhoz igazodni biztonságot adott, elfogadást, odatartozást. Az agy megjegyezte, hogy ez a stratégia bevált. Felnőttként, hasonló helyzetekben pl.:megjelenés a szülőknél, telefonbeszélgetés, látogatás, még mindig ugyanaz a minta indul be, szinte automatikusan.
A harmadik ok a bűntudat. Ha nem felelsz meg, jön a belső hang: rossz gyerek vagy, hálátlan vagy, nem becsülöd az áldozataikat. Ez a hang nem igazmondó, viszont nagyon hangos tud lenni, főleg éjjel, egy nehéz hívás után.
Mire vezet, ha sokáig nem foglalkozol ezzel?
A külső megfelelés nem marad egy helyben. Lassan beépül mindenbe: a munkavállalásba, az otthon berendezésébe, a nevelésbe, a pároddal folytatott beszélgetésekbe. Ha ez a hang elég sokáig duruszol a fejedben, elkezded hallani akkor is, amikor senki sem szól hozzád, csak a saját fejedben folytatódik a vita.
A külföldi élet különösen alkalmas arra, hogy mindez felszínre kerüljön, mert a távolság önmagában nem old fel semmit. Vannak, akik messzebbre költöznek, hogy felszabaduljanak, és azt veszik észre, hogy a hang ott is megy utánuk. Az identitásvesztésről szóló cikkemben arról írtam, hogyan alakul át az önazonosság egy új környezetben és hányszor kerül elő ilyenkor a régi családi minta, amelyről azt hittük, már rég mögöttünk van.
Ami a legjobban károsodik, az az önbizalom egy sajátos formája: az a képesség, hogy meghozz egy döntést, és azt mondd, ez az én döntésem, és nem kérem, hogy jóváhagyják. Ha ez sokáig hiányzik, az ember elkezd minden döntését másokon át vizsgálni nem csak a szülőkön, hanem a páron, a barátokon, akár a gyerekeken is. (Pl.: Ha ezt nem teszem meg, akkor megharagszik és azt fogja gondolni, hogy még ennyit sem bírok megtenni érte.)
Hogyan lehet elkezdeni elengedni?
Az első lépés rendszerint az, hogy szétválasztod a szeretetet és az elvárást. Lehet valakit szeretni, és közben visszautasítani, amit kér. A kettő nem zárja ki egymást, az egyik nem teszi érvénytelenné a másikat, és a kapcsolat attól még megmarad.
A második lépés az, hogy megvizsgálod, melyik hangok a tieid, és melyeket vettél át. Ez nem mindig könnyű, mert hosszú évek után összemosódnak. Az önismeretről és a külföldi életről szóló cikkemben erről bővebben írok, hogyan adhat teret éppen a kiszakadás arra, hogy visszanézz, mi az, ami tényleg a tied, és mi az, amit csak hordozol.
A harmadik, és sokak szerint egyszerre a legkönnyebb és a legnehezebb lépés: döntéseket hozni úgy, hogy már a meghozatal előtt tudod, nem mindenki lesz tőle boldog, de mégis meghozod. Ez a képesség nem egyik napról a másikra alakul ki, de minden egyes alkalommal erősödik, amikor megengedsz magadnak egyet.
Az érzelmi hadviselés akár nyíltan zajlik, akár csak a fejedben, a saját belső hangoddal folytatva, baromi fárasztó. Azt jelzi, hogy valami, ami régen működött, már kevésbé illik össze azzal, aki most vagy.
Senki nem várja el tőled, hogy egyik napról a másikra abbahagyd. De érdemes észrevenni, hogy a döntéseid lehetnek a tieid, még akkor is, ha nem mindenki tapsol hozzá.
Ha szeretnél erről többet olvasni, két könyvet ajánlok, amelyek ezt a témát – a szülői hangok és a felnőtt önállóság szétválasztását – emberi, nem terápiás nyelven közelítik meg: F. Várkonyi Zsuzsa: Tanulom magam, és Almási Kitti: Ki vagy te?. Mindkettő olyan olvasmány, amelyet nemcsak megérteni, hanem érezni is lehet.
Ha ilyen és hasonló témákban szeretnél még olvasni, iratkozz fel a hírlevelemre.
Nem kell tudni, hova tartasz. Elég, ha érzed, hogy valamin változtatni szeretnél.
Ha szeretnél erről személyesen is beszélni: foglalj egy ingyenes konzultációt.
