Egy plusz csepp, a már túltelt pohárban
„Megint csak az van, mint az elmúlt öt évben. Minden úgy van, ahogy a franciák akarják.”
Ez egy valós gondolat, amit egy ügyfelem osztott meg velem, és ami sokkal súlyosabb, mint amilyennek elsőre hangzik. Öt éven át igazodni egy idegen nyelvhez, egy más rendszerhez, egy teljesen eltérő kultúrához, közben folyamatosan figyelni arra, hogy ne legyél túl hangos, túl más, túl sok, és közben azt érezni, hogy senki nem tesz egyetlen lépést sem feléd. Ebben az esetben az alkalmazkodás iránya egyirányú.
Ez nem apróság, akár a kiégés egyik csendes, ritkán nevén nevezett formája is lehet.
Sokan azt hiszik magukról, hogy csak érzékenyebbek lettek az évek alatt, vagy hogy a rossz napok száma megnőtt. Pedig nem erről van szó. Az érzékenység nem nőtt, a türelem fogyott el, lassan, cseppenként, minden egyes alkalommal, amikor megint neked kellett lépned.
Természetes, hogy alkalmazkodnod kell – de meddig
Amikor valaki külföldre költözik, az alkalmazkodás elkerülhetetlen és szükséges. Megtanulod a nyelvet, megérted a rendszert, igazodsz a szokásokhoz. Ez így normális, és az első években szinte teljesen természetes, hogy ez az alkalmazkodás egyoldalú, hiszen te vagy az újonnan érkezett.
A kérdés ott kezdődik, amikor évek telnek el, és az irány egyszer sem fordul meg. John W. Berry kanadai pszichológus, aki évtizedekig kutatta bevándorlók beilleszkedési folyamatait, azt mondta, hogy az integráció az az állapot, amikor valaki megtartja a saját kultúráját, miközben kapcsolódik az újhoz. Ez akkor működik jól, ha a befogadó közeg is nyit a bevándorlók felé. Ha ez a nyitás elmarad, a beilleszkedési folyamat féloldalas marad, és ez hosszú távon komoly terhet jelent.
Ez pontosan az, amit a kulturális sokk szakaszairól szóló cikkemben is érintettem: az alkalmazkodás nem egyszeri aktus, hanem hosszú folyamat, és ha ebben a folyamatban csak az egyik fél mozdul, az előbb-utóbb kimerüléshez vezet.
Mit jelent a gyakorlatban az egyirányú alkalmazkodás?
Az emberek elvárásai, az iskola szabályai, a munkahelyi protokoll, a helyi formalitások és te mindegyikhez igazodsz, mert így működik a beilleszkedés, és mert ezt választottad, amikor idejöttél. Ez önmagában rendben van.
A gond ott van, amikor évek alatt egyszer sem fordul meg az irány. Te tanulod a nyelvet, te érted meg a rendszert, te figyelsz arra, hogy ne legyél túl más és közben senki nem teszi meg ugyanezt feléd. A szülői csoportban mindenki franciául ír, még az angol osztályban is, és ha megkérdezed, lehetne-e bizonyos dolgokat angolul megbeszélni, síri csend. A munkahelyi protokoll rugalmatlan azokkal szemben, akik máshonnan jöttek, miközben a helyiek között elnézik egymás kis eltéréseit. A formalitások betartása nálad alapkövetelmény, másoknál inkább ajánlás.
Ez nem egyetlen nagy sérelmet jelent, hanem rengeteg apró, külön-külön lenyelt pillanatot, amelyek lassan összegyűlnek.
Miért nehéz észrevenni, hogy ez már régen nem csak egy rossz nap?
Az egyirányú alkalmazkodás azért különösen nehezen felismerhető, mert apránként épül fel. Egy elmaradt gesztus, egy szabály, amit megint egyedül kell betartanod, egy helyzet, ahol egyértelmű, hogy a te igényeid nem számítanak annyit. Egyenként ezek mind elviselhetők, sőt, sokszor magad is elintézed őket egy ilyen gondolattal: na és, ez normális.
Aztán egyszer eljön egy pillanat, amelyik semmi különös. Mondjuk két óra, amit váratlanul elvesznek tőled egy rossz időpontban összehívott értekezlet, egy elfelejtett visszajelzés, egy kérés, amire megint igent kell mondanod, pedig nem akartál. Két óra önmagában valóban nem nagy dolog.
De a reakciód, ami erre jön, nem a két óráról szól. Ez az ötödik éve halmozódó, ismerős érzés, megint nekem kell alkalmazkodnom. Egy plusz csepp, a már túltelt pohárban. A pohár nem ebben a pillanatban telt meg, csak ebben a pillanatban csordult ki.
Hogyan ismerheted fel magadon, hogy te is ebben vagy?
Van néhány jel, amelyből gyanítható, hogy az alkalmazkodás nálad is csak egy irányba megy.
Azon kapod magad, hogy minden helyzetben előre végiggondolod, mennyire szabad másnak lenned, mielőtt megszólalsz. Azt érzed, hogy a saját igényeid felvetése valahogy mindig túlzásnak hat. Visszanézve az elmúlt évekre nem találsz egyetlen olyan pillanatot sem, amikor a környezeted szándékosan mozdult volna feléd, hacsak nem akkor, ha te tettél előbb egy lépést.
Egy másik jel az, amikor rájössz, hogy a kultúrádból, a szokásaidból, az egyéni stílusodból egyre többet hagytál el, miközben cserébe semmit nem kaptál. Nem azért tettél le dolgokat, mert megváltál tőlük, egyszerűen nem volt rájuk hely ebben a környezetben, és egy idő után meg sem próbáltad őket visszahozni.
Ezek nem azt jelentik, hogy rosszul csináltad az elmúlt éveket. Azt jelzik, hogy az egyensúly, amire mindenki törekszik, ezúttal nem alakult ki és ennek felismerése az első lépés a változás felé.
Jogos, hogy eleged van
Most nem akarok ide taktikát írni, mert nem egy trükk hiányzik. Az érzés, hogy megint neked kell alkalmazkodnod, nem egy megoldandó feladat.
Jogos, hogy eleged van. Az elmúlt években soha senki nem kérdezte meg, mire van szükséged az otthonérzethez, úgy, ahogy mindenki másnak megvan. Ez nem hálátlanság, és nem jelenti, hogy nem szereted az életed, amit itt felépítettél. Csak azt jelzi: ideje végre magadfelé is fordulni egy kicsit.
Ez a fordulat nem kell, hogy nagy gesztus legyen valaki más részéről. Kezdődhet egészen kicsiben azzal, hogy észreveszed, mikor húzod vissza magad automatikusan, és egyszer megengedsz magadnak egy mondatot, amit korábban inkább lenyeltél volna.
Nem minden alkalmazkodás egyenértékű. Van, amit szívesen megteszel, mert valódi választás és van, amiből évek alatt teher lett, mert soha nem kérdezte meg senki, hogy belefér-e még. A kettő közötti különbség felismerése az, ahol elkezdhetsz más kérdéseket feltenni magadnak. Nem másoknak, nem a rendszernek, csakis magadnak.
Ez az a pont, ahol a coaching is el tud indulni.
A kiégésről szóló cikkemben erről bővebben írok – arról, hogyan épül fel ez a fajta kimerülés lassan, szinte észrevétlenül, és honnan lehet megkülönböztetni a nehéz időszaktól.
Ha ebben a témában szeretnél még olvasni, iratkozz fel a hírlevelemre.
Nem kell tudni, hova tartasz. Elég, ha érzed, hogy valamin változtatni szeretnél.
Ha szeretnél erről személyesen is beszélni: foglalj egy ingyenes konzultációt.
Forrás: John W. Berry (1997): Immigration, Acculturation, and Adaptation. Applied Psychology: An International Review, 46(1), 5–34.
