A „teljes anya” csapda, amikor a szereped elnyel.
Valaki egyszer azt mondta nekem, pontosan ezekkel a szavakkal: „Nagy segítség a családnak, hogy teljes anyúkát kapnak, aki mindent elintéz, de úgy érzem, jobban érezném magam, ha munkát találnék.”
Sokáig forgattam ezt a mondatot. Semmi problémás nem volt benne, épp ellenkezőleg. Tökéletesen összefoglalt egy olyan érzést, amivel nagyon sok nő él együtt csendben, és amit szinte sosem nevezünk a nevén.
A mondat első fele büszkeség, a második fele egy nagyon halkan kimondott hiány.
Mit jelent az, hogy „teljes anya”?
Ha megkérdezed, mit csinálsz egész nap, és a válaszod nagyjából annyi, hogy „mindent”, akkor valószínűleg tudod, miről van szó.
Teljes anya az, aki ott van reggelente, ő viszi iskolába, ő hozza haza, ő főz, ő segít a leckével, ő tart rendet, ő szervezi az orvosi időpontokat, ő keresi a legjobb programokat a hétvégére, ő tartja a kapcsolatot a tanárokkal, ő emlékszik, hogy mikor jár le az útlevél. Ha valami elfogy, ő veszi észre. Ha valaki szomorú, ő veszi észre azt is.
Külföldön ez az első időszakban még egy fokkal intenzívebb, mert a háttér, ami otthon segített, itt nincs meg: nagymama a sarkon, barátnő, aki beugrik, az a természetes, hétköznapi beágyazottság, ami az anyai terheket kicsit szétteríti a közösségre. Idővel ezek a kapcsolatok lassan épülnek, de az indulás általában egyedül zajlik és amit akkor egyedül vesz át az ember, az sokszor ott is marad.
Sok nő ebben a helyzetben egy idő után úgy dönt – fokozatosan, szinte észrevétlenül -, hogy ezt jól fogja csinálni. Ha már itt van, ha már így alakult, legalább ezt csinálja rendesen.
Ez a döntés érthető, szép is, valamilyen szinten, de van benne egy csapda.
Mikor válik a szerepvállalásból önfeladás?
Az anyaszerep nem rossz dolog és ezt fontos kimondani. Tele van valódi tartalommal, kapcsolattal, jelentéssel.
A csapda nem az anyaszerepben van, hanem abban, amikor a szerep elkezd akkora helyet foglalni, hogy nem marad hely semmi másnak. Hiába a gyerekek, hiába a körülmények, valahol a folyamat során a „jó anya” lett az egyetlen identitás, amelybe megérte befektetni.
Ez nagyon lassan történik. Először csak annyi, hogy most nincs időd arra a kurzusra, aztán a régi szakmai kapcsolataid elhallgatnak, és nem is tudod, honnan kezdenéd. Majd hogy nem is emlékszel pontosan, mi volt az, ami korábban igazán érdekelt. Végül egy kicsit furcsán érzed magad, amikor egyedül vagy, mert nem nagyon tudsz mit kezdeni azzal az idővel.
Egy ponton eljut oda, hogy a gyerekek visszajelzése – az öröm az arcukon, a rendben lévő hétköznapok – lesz az egyetlen mérce, amiből megítéled, hogy te is rendben vagy.
Ez az a pont, ahol érdemes megállni.
Miért pont külföldön erősödik fel ez a mintázat?
Nem minden nőnél, és nem törvényszerűen. De van néhány dolog, ami a külföldön élő anyákat jobban kiszolgáltatja ennek a dinamikának, mint ahogy azt előre gondolnák.
Az egyik a nyelvi elszigeteltség korai szakasza. Amikor még nem megy folyékonyan az itteni nyelv, az anyai feladatok azok, amiket nem kell megtanulni újra. A gyerekeidnek szükségük van rád, ez a tér biztonságos. Miközben a szakmai, felnőtt, önálló élet tere sokkal ismeretlenebb.
A másik az, amit én „befektetés logikának” hívok. Amikor az ember sokat áldoz valamiért – egy életmódváltásért, egy döntésért, egy kapcsolatért –, akkor van egy belső kényszer, hogy azt a döntést igazolja. Ha már feladtam a karrieremet, legalább legyek tökéletes anya. Ha már eljöttem, legalább ezt csináljam rendesen. Az önfeladást nagyon könnyű erénynek álcázni.
A harmadik a láthatóság kérdése. Otthon, egy működő szociális hálóban, az ember több visszajelzést kap magáról, mint anyáról. Barátok látnak nőként, kolléga volt, akit szakemberként ismertek, testvér, szomszéd, régi ismerős. Ezek mind hordoznak valamit abból, aki vagy. Külföldön, egy új helyen, sokáig szinte kizárólag a szerepedre látnak az emberek: anyukára a suliban, feleségre a partner munkahelyi vacsoráin, vagy egyszerűen csak a szemközti nőre, akiről nem tudnak semmit.
Ha sokáig csak így látnak, egy idő után te is csak így látod magad.
Mit vesz el igazán a „teljes anya” szerep?
Az identitás azon részét veszi el, amelyik nem az anyasághoz kötődik. A kíváncsiságot, amelyik neked szól, nem a gyerekekkel kapcsolatos. A kompetenciaérzést, amely abból jön, hogy valami nehezet megcsinálsz, valami olyat, ami te vagy. Az ambíciót, hogy az eszed a tudásod szélesebb körben használod.
Aki ezt elveszíti, az egy idő után azt veszi észre, hogy üres. Nem szomorú, nem depressziós feltétlenül, csak valahogy lapos. Csinálja a dolgokat, jól csinálja, és mégis van valami, ami hiányzik, de nem tudja pontosan megnevezni.
Ez az üresség aztán kényelmetlenné válik. Ilyenkor sokan elkezdenek keresni valamit, akár kreatív elfoglaltságot, hobbit, önkéntes tevékenységet, visszatérési lehetőséget, de a keresés maga is szorongással jár. Mi van, ha már késő? Mi van, ha már nem tudom, ki vagyok ezen kívül? Ha amit találok, az nem lesz elég ahhoz, hogy érdemes legyen rá időt fordítani?
Ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni, de az, hogy felteszed őket, az első legkisebb lépés.
Szabad teljes állást vállalni, ha jó anya szeretnék lennei?
Igen, egyértelműen igen.
Az az érzés, hogy „jobban érezném magam, ha…”, az nem egy hóbort. Az egy jelzés, arról, hogy valamire szükséged van, amire jelenleg nincs tér, és aminek a hiánya az idő múlásával egyre hangosabb lesz. Az, hogy ezt keresed, legyen az kreatív munka, önkéntes szerepvállalás, szakmai visszatérés, vagy bármi más, ami rólad szól, nem vesz el a gyerekektől.
Sokan attól félnek, hogy ha elkezdenek ezzel a vággyal foglalkozni, akkor majd kevesebbet adnak a gyerekeiknek. Hogy a figyelem véges, és ha magukra fordítják, akkor a gyerekektől veszik el.
A tapasztalatom ezzel szemben egészen más. Azok az anyák, akik visszatalálnak valamihez, ami az övék, lehet az egy munka, vagy az alkotás, egy közösség, bármi, azok más minőségben vannak jelen a gyerekeiknek. Nem kevesebbet adnak, hanem mást adnak, és az a „más” sokszor értékesebb, mint a jelenlét, ami kiüresedett önfeladásból táplálkozik.
A gyerekek azt tanulják, amit látnak. Ha látják, hogy az anyjuknak van saját élete, kíváncsiságai, céljai, azt is megtanulják, hogy ez normális. Hogy felnőttnek lenni nem azt jelenti, hogy feladod magad.
Hogyan lehet kiszállni ebből a csapdából?
Kiszállni ebből a csapdából nem egyszerű, és nem is gyors folyamat.
Az első lépés általában az, hogy nevén nevezed a dolgot. Nem önzőségnek, nem hálátlanságnak, nem is panaszkodásnak. Hanem annak, ami: valami hiányzik, és az nem a gyerekek hibája, és nem is a tied, de mégis változtatni szeretnél rajta.
Az önismeret és a külföldi élet kapcsolatáról sokat gondolkodom, mert sokszor épp a kiszakadás az, ami lehetőséget ad arra, hogy visszanézz. De csak akkor, ha nem töltöd be azonnal az összes ürességet feladatokkal.
Ha ebben elakadtál, a coachingban pontosan erre van tér. Arra, hogy lassan, kérdések mentén elkezdjük felszínre hozni, mi az, ami benned még ott van, és mi az, amit az évek során elfedett a „mindent elintézek” szerep. Az identitásvesztésről és az újrakezdésről szóló cikkben erről részletesebben is írtam, ha ez ismerős helyzetnek tűnik.
Az a nő, aki éveken át mindent elintézett, nem tűnt el. Csak egy ideje nem kapott teret. Az a tapasztalatom, hogy amikor végre kap, akár egy kérdés formájában, akár egy félmondat erejéig, nagyon gyorsan kiderül, hogy ott van még. Kicsit megkopva, kicsit bizonytalanul, de ott.
Ehhez nem kell tudni, hová tartasz. Elég, ha érzed, hogy valamin változtatni szeretnél.
Ha szeretnéd felfedezni, mi az, ami benned még ott van, a „Több van benned, mint gondolnád” munkafüzet pontosan erre való. Kérdések, amikre érdemes egyedül, csendben válaszolni. Nem teszt, nem motivációs szöveg, csak tér a saját gondolataidnak.
Nem kell tudni, hova tartasz. Elég, ha érzed, hogy valamin változtatni szeretnél.
Ha szeretnél erről személyesen is beszélni: foglalj egy ingyenes konzultációt.
