Amikor a költözés mindkét félnek más lapot oszt
Nálunk a férjem munkája hozta a döntést. Ez nem titok, már a „Miért mentél el?” cikkben is leírtam. Közös döntés volt, én is igent mondtam rá. Az ő karrierje hozta a döntést úgy, hogy én hittem, hogy az enyém is rendben lesz. Tudom, hogy sokan ismerik ezt az érzést.
Évek óta hallom a csoportban és ügyfelektől, hogy a döntés pillanatában mindenki úgy gondolta, jó lesz. Igent mondtak, lelkesen, talán kicsit félve, de bizakodva. Többen is vannak, akik a férjüket követték a férfi hazájába, majd pár évvel később azt mondják: magamtól nem mentem volna. Nem bánja, hogy ott van, csak most már nem tudja pontosan megmondani, hogy az a döntés tényleg a sajátja volt-e.
A közös döntés, ami mégsem egészen az
A legtöbb pár, akikkel beszélek, azt mondja: közösen döntöttük el. Ez a legtöbbször igaz is. Mindketten leültek, átbeszélték, bólintottak. De a bólintás mögött ritkán egyenlő a kockázat.
Akinek a munkája, karrierje, lehetősége a célpont, az nyilvánvalóan máshonnan indul. Szakmai fejlődés, új pozíció, esetleg magasabb fizetés, az ő élete gazdagodik a lépéssel. A másik fél közben feladja az állását, gyengül a kapcsolati rendszere, kikerül a szakmai hálózatából, esetleg egy olyan nyelvű közegbe kerül, ahol évekbe telik, amíg önállóan el tud intézni egy ügyet. Sokan ezt tudatosan vállalják, azzal, hogy majd ők is megtalálják a helyüket. Ez van, hogy nem így sül el.
Az esetek nagy részében senki nem hagyja szándékosan figyelmen kívül a másik érdekeit. A döntés mégis aszimmetrikus. Az egyik fél hátrányból indul, és ezt a különbséget sokszor nem mondják ki előre, mert mindketten hiszneek benne, hogy majd megoldódik, hogy az újrakezdés lehetőség lesz mindkettőjük számára. Csak évekkel később kerül elő, rendszerint egy rosszabb napon, egy félmondat formájában.
Amit a követő fél hagy ott
A legnyilvánvalóbb a szakmai identitás. Aki kinn van évek óta, és nem tudott a saját területén elhelyezkedni, az lassan elkezd kételkedni magában, hogy tud-e még valamit, amit mások értékelnek? A tudás megvan, de a gyakorlat megszakadt, a referenciák ne relevánsak, a bizalom meginog.
Erről a lemaradásról, ami láthatatlanul épül fel, már írtam: az általam ismert külföldön élő nők egy jelentős része képzettsége alatti munkát végez, ha egyáltalán dolgozik, és ezt egy idő után nemcsak szakmailag érzi, hanem az önbecsülésében is megjelenik.
Kevesebbet emlegetett veszteség az anyagi függés. Aki nem keres, vagy sokkal kevesebbet keres a párjánál, az lassan elveszíti azt az érzést, hogy egyenrangú fél. Ezt senki nem mondja ki, mégis megjelenik a mindennapi döntésekben. Kinek a karrierje fontosabb? Kinek az igényei rugalmasabbak? Ezekre a kérdésekre a pénz sokszor ad választ, még ha senki nem mondja is ki hangosan.
Bár mindketten otthagyják a saját barátaikat, régi kollégáikat, azokat az embereket, akikkel évek alatt bizalmi viszonyt építettek ki, aki a munkáját folytatja rögtön megérkezik a saját közegébe, vagy legalábbis egy olyan helyre, ahol a munkája beágyazza őt valahova. A követő fél ezt is elölről kezdi.
A kimondatlan elszámolás
Ha ezek a veszteségek nem kerülnek szóba a párkapcsolatban, előbb-utóbb más formában jönnek elő. Nem feltétlenül vitaként, inkább egy folyamatos, alacsony szintű feszültségként. Az ember nyel egyet, megint nyel egyet, és egy idő után ott van a fejében az a mondat, amit talán soha nem mondott ki hangosan: „miattad vagyok itt”.
A döntés közös volt, az ár mégsem volt az. Ez a kettő egyszerre igaz, és éppen ez az, ami nehézzé teszi a témát. Ha ezt a különbséget nem látja a pár, vagy nem hajlandó megbeszélni, az évek alatt elkezd felhalmozódni.
Van-e tere a párkapcsolatban erről az aszimmetriáról beszélni, anélkül, hogy az azonnal vádnak hat? Anélkül, hogy védekezés jön rá? Ez az a kérdés, ami szerintem fontosabb annál, mint hogy kinek van igaza.
Az sem ritka, hogy a követő fél ezt az egészet magában hordozza évekig, mert nem akarja tönkretenni azt, ami egyébként jól működik. Ez a hallgatás érthető, de hosszú távon nem marad semleges. Az elengedett és az elnyomott érzések között pedig van különbség, és idővel az ember maga is érzi, melyik volt melyik.
Ez otthon is ugyanígy működik
Ez a dinamika egyébként nem kizárólag a külföldre költözéssel jár együtt. Otthon is pontosan ugyanez a mechanizmus működik, amikor az egyik fél karrierje következetesen előnyt élvez a másikéval szemben. A kisgyerek melletti évek, az egyik fél rugalmassága, a másik stabilitása – ezek mind ugyanezt a mintát hozzák létre.
A külföld annyiban más, hogy itt az aszimmetria szinte azonnal láthatóvá válik, és jóval nehezebb kompromisszumokkal csökkenteni. Otthon legalább megvan a régi szociális háló, a saját anyanyelv, az ismerős közeg. Kinn ezek mind hiányoznak, és ez a veszteség sokkal élesebben rámutat arra, amit a követő fél ténylegesen feladott.
Mi segíthet ezen?
Kész receptet nem tudok adni, inkább azt osztom meg, amit hasznosnak találok.
Amit sokszor elsőnek javaslok: kimondani, mi volt az ár. Magadnak, csendben, vád nélkül. Mire mondtál nemet, amikor igent mondtál a költözésre? Mi az, ami azóta hiányzik, ami eddig nem kapott nevet? Addig nehéz változtatni valamit, amíg homályban marad.
Ami ennél is konkrétabb: a saját tér és a saját cél újraépítése, ami nem a párhoz, nem a gyerekekhez, nem a háztartáshoz kötött. Erről az önismeretről és a külföldi életről szóló cikkemben írtam részletesebben. Az, hogy valaki kint él, nem jelenti, hogy fel kell adnia a saját fejlődését is.
A legnehezebb talán az, amit mégis érdemes megpróbálni: újratárgyalni a közös döntést. Előre nézve, a múlt boncolása helyett. Mi az, ami mostantól másképp mehet? Milyen lépések tennék egyenlőbbé a helyzetet? Ez egy folyamat, és nem mindig könnyű belekezdeni, de ha évekig elmarad, a csönd egyre nagyobb terhet jelent.
Ezek a kérdések nem egyszer és mindenkorra dőlnek el. Akik el merik mondani a párjuknak, mi maradt el az évek alatt, nem biztos, hogy rögtön megoldást találnak, de legalább láthatóvá válik, ami addig láthatatlan volt. Ez is valami kezdete lehet.
Nálatok ki hozta a döntést, és mit gondoltál, hogy majd a te karriered is rendben lesz? Szívesen olvasom a gondolataidat.
Ha ebben a témában szeretnél még olvasni, iratkozz fel a hírlevelemre.
Nem kell tudni, hova tartasz. Elég, ha érzed, hogy valamin változtatni szeretnél.
Ha szeretnél erről személyesen is beszélni: foglalj egy ingyenes konzultációt.
