Ezt egy nő írta nekem nemrég. Egy olyan nő, aki lelkesen költözött ki – jó lehetőség volt, a család együtt döntött, az elején még fényképeket posztolt a piacokról és a kilátásról.
A mondat második fele a fontos: „Nem értem, mi történt.”
Mert kívülről nem történt semmi. A férj ugyanott dolgozik. A gyerekek beilleszkedtek. A lakás berendezve. A nyelvet valamennyire beszéli. Papíron minden rendben.
Mégis minden reggel nehezebb felkelni. Ha te is külföldön rosszul érzed magad, és nem tudod megmondani, miért, akkor ez a cikk neked szól.
A csend, amiről senki nem beszél
Van egy időszak a külföldi létben, amiről ritkán esik szó. Az első év a túlélésről szól, papírok, lakás, iskola, nyelv, minden új. Ilyenkor nincs idő érezni, csak intézni. Ezt még a legtöbben ismerik, erről szólnak a kulturális sokk fázisai is.
Aztán leülepedik a por. A logisztika beáll. A napok kezdenek hasonlítani egymásra. És egyszer csak jön egy csendes kérdés, amit először be sem mersz vallani:
„Tényleg ezt akartam?”
Ez nem az első hónapok sokkja. Ez valami más. Mélyebb. Csendesebb. És éppen ezért nehezebb felismerni.
Amikor a döntés közös volt, de mindenki máshogy éli meg
Nem arról van szó, hogy rossz döntés volt külföldre költözni. Gyakran nagyon is jó döntés volt. Arról van szó, hogy a döntést együtt hoztátok, de a következményeit mindenki máshogy éli meg és az, ahogy te éled meg, sokszor láthatatlan marad a többiek számára.
A férjednek van munkája, kollégái, rutinja. A gyerekeidnek van iskolájuk, barátaik, napi ritmusuk. Neked talán van munkád, de nem az, amit szeretnél. Vagy nincs, és nem tudod, merre indulj. Vagy van, de közben az az érzésed, hogy az életed többi része üres.
És akár dolgozol, akár nem, valami hiányzik. Nem feltétlenül tudod megnevezni. Van ,hogy reggel elviszed a gyerekeket, hazamész, és ott van az üresség. Csak érzed, hogy ami körülötted van, az nem igazán a tiéd.
Ha ez ismerős, nem vagy egyedül. Az expat feleségekről szóló cikkemben bővebben is írtam erről – arról, milyen az, amikor te tartasz mindenkit, de téged nem tart senki.
Nem biztos, hogy a hellyel van a baj
Néha tényleg maga az ország, vagy a város sem megfelelő. Látod, hogy mások mennyire szeretik, és nem érted, miért nem tudod te is. Ez összezavar: velem van a baj, vagy a hellyel?
Nehéz ilyenkor rájönni, hogy pontosan mi a baj. A hely? A munka? A kapcsolat? Az, amit otthon hagytál? Valószínűleg egyszerre mind. Ezek a dolgok összekeverednek, és minél tovább nem foglalkozol velük, annál jobban összeállnak egyetlen nehéz, megfoghatatlan érzéssé, amire azt mondod: „utálom ezt a helyet” , mert ez a legkézenfekvőbb.
Néha honvágynak hívjuk, amit érzünk, mert ez egy ismerős szó rá. De sokszor nem az otthon hiányzik igazán, hanem az a nő, aki voltál, mielőtt elköltöztetek. Az, akinek volt saját élete, saját tervei, saját identitása, nemcsak egy ismeretlen új munkaerő, valaki felesége vagy gyereke anyja egy idegen országban.
Mit fedez el ez az érzés?
Amikor egy nő azzal a mondattal keres meg, hogy „utálom ezt a helyet”, ritkán az a dolgom, hogy meggyőzzem: „dehogy utálod, nézd, milyen szép az élet itt”. Sokkal inkább az, hogy együtt nézzük meg: mit fedez el ez az érzés.
Mert szinte mindig elfed valamit.
Néha egy karrierkérdést, amit régóta halogatasz. Lehet, hogy feladtál valamit otthon, és nem beszéltél róla. Lehet, hogy dolgozol, de nem azt csinálod, amit szeretnél és nem tudod, hogyan változtass, mert itt minden más.
Néha egy kapcsolati feszültséget, amiről itt nincs kinek beszélni. Mert a férjed fáradt, a barátaid messze vannak, az új ismerősökkel meg nem vagy azon a szinten, hogy erről nyiss.
Néha egy gyászt. Nem egy ember elvesztése miatt, hanem annak a változatnak a gyásza, aki voltál. Az az élet, amit hátrahagytál, soha nem lesz pontosan ugyanaz, még ha hazamész sem. És ezzel szembenézni fáj.
De ha ezek előkerülnek, a kép hirtelen tisztább lesz. Nem feltétlenül könnyebb, de tisztább. És a tisztánlátás az első lépés ahhoz, hogy újra megtaláld magad. Erről bővebben az önismeret és a külföldi élet kapcsolatáról szóló cikkemben írok.
De lehet. Szálról szálra.
Amikor úgy érzed, hogy az egész egy nagy zűrzavar, az lebénít. Azt gondolod, hogy vagy mindent megoldod egyszerre, vagy semmit. És mivel mindent egyszerre nem lehet, inkább nem csinálsz semmit.
Pedig nem kell az egészet egyszerre. Elég azzal kezdeni, hogy beismered magadnak: nem vagyok jól. Vagy azzal, hogy megkérdezed magadtól: mit szeretnék, ami csak az enyém? Esetleg azzal, hogy beszélsz valakivel, nem azért, hogy megoldja, hanem azért, hogy meghallja.
Ha magadra ismertél
Ha ezekben a mondatokban magadra ismertél, írj nekem. Az első beszélgetés ingyenes, és nem kell előre tudnod, miről akarsz beszélni.
Elég, ha van egy olyan érzés, amit eddig nem tudtál hová tenni.
Nem kell tudni, hova tartasz. Elég, ha érzed, hogy valamin változtatni szeretnél.
